A baleset
Az egész még februárban történt. Fociztunk és kapus voltam. Gejzír küldte felém a labdát, és én nem is annyira a kaput, mint inkább magamat védtem. A lövés közelről jött, izomból, pont a hasam felé. Ahogy odakaptam a kezem, a laszti azt találta telibe, és a hüvelykujjamnál fogva hátracsapta. Akkor rettentően fájt pár percig, de nem dagadt be, csak egy hangyányit. Nem gondoltam, hogy ekkora zűr lesz, biztos csak kibicsaklott vagy ilyesmi. Ez egy szerdai napon történt. Hétvégére még mindig nem múlt el a fájás, hétfőn irány az sztk. Csináltunk egy röntgent (kétirányút, ez még fontos lesz). Nos, nem tudom, hogy a doki csak szart-e bele vagy nem is ért hozzá, de azt mondta, semmi baja, borogassam, meg pihentessem. Ez történt, két hétig semmit nem csináltam vele, se dob, se csocsó, de még a kaját se kavartam meg. Utána már nem kíméltem ennyire, azt hittem, hogy idővel majd helyrejön. Némileg javult, de semmi erő nem volt benne, egyes mozdulatoknál nagyon belenyilallt a fájás. Dobolni mondjuk pont tudtam, de akkor is olyan fura érzés volt benne. Április elején még mindig fájt, ez így nem mehet tovább – mondtam, bárminek lehet baja, kivéve a kezemet, még egy kör doki. Ekkor már célirányosan mentem, direkt ilyen ízületes meg mindenfélében jártas doktorhoz, aki kézspecialistát javasolt, hogy az tudja biztosan. Így találkoztam Dr. A. P. doktor úrral.
Jön a baj
Róla közben kiderült, hogy Szolnok legjobb kézdokija, Ő meg is vizsgált rendesen, csináltatott 4 irányú röntgent, és annak tanulmányozása után megállapította, hogy bizony repedve van ott egy csont. Kezdtem aggódni… Kérdezi, mikor történt a baleset? Februárban. Durván két hónap. Meg kéne műteni, mit szólok hozzá? MICSODAAAA????!!!!!!! Igen, az a biztos, belemegy egy csavar, és akkor biztosan jól forr össze, és gyorsabban is gyógyul, kevesebb ideig kell gipszben lennie, stb… Hát, ha nincs más kiút, akkor jó - mondom, csak nekem ám nagyon fontos a kezem, dobos vagyok. Azt mondta, ez a legjobb megoldás, hittem neki, végülis Ő az orvos, annyival már jobb volt mint az előző, hogy észrevette a bajt. Na, már telefonált is, hogy mikor szabad a műtő, diktálta, a menetrendet az asszisztensnek, én meg ültem tátott szájjal. Két héten belül kellene a laboreredmény a véremről, és ha rendben van, akkor 29-én mehet a műtét, jó? Mit felelhettem volna? Nem jó, de ez van. Itt mondanám el, milyen rettenetesen félek mindenféle-fajta injekciótól, ez alól a vérvétel sem kivétel. De nincs mese, menni kell. Petya barátom kísért el, de még úgy is tele volt a gatyám, hogy a kezemet fogta. Túlestünk rajta, és bár csőlátásom volt,és szédültem, azt kell mondjam, hogy tényleg nem fájt. Mondtam, hogy én nagyon szívesen feküdnék még egy darabig, mondjuk míg magamhoz térek, beleegyeztek, és adtak egy pohár vizet. Az egyik nővér mondta is: „Milyen szép színe van! Mint egy jegesmedvének.” A vérrel minden rendben volt, érzéstelenítést javasoltak, nem altatást, azt mondták, majd a hónaljamba kapom a jóságot, lezsibbad a kéz, aztán mehet is, de majd ezt részletesen elmesélik akkor. Innentől kezdve nem volt megállás.
A kórházban
Két éjszakára volt szobafoglalásom a Hetényiben, ami tavaly vagy valamikor előtte egy kicsivel az Év kórháza díjat kapta. Tényleg nem volt olyan rossz (eltekintve pár apróságtól), de nem szeretnék más kórházakról is tapasztalatot szerezni. Bebattyogtam a szobáért, megmutatták, aztán egy kis papírmunka jött. Nagyot nézett a nővér, mikor a „Fogyaszt-e rendszeresen alkoholt?” kérdésre az igen választ kapta. Mondom, főiskolás vagyok, nem kell csodálkozni. Ezután még hazaengedtek a cuccomért, pizsi, fogkefe, ezmegaz, lényeg egy óra előtt érjek vissza. Így is lett. Még találkoztam a szobatársammal előtte, nem látszott különösképp betegnek (mint ahogy én sem), feküdt az ágyán és olvasott vagy ilyesmi. Mikorra visszaértem már nem volt ott, biztosan most kínozzák szegényt. Aztán egyszer csak begördítették. A kezéből egy, a lábából 2-3 cső állt ki, vérrel, meg ilyesmikkel tele, szörnyű volt. És keservesen sírt, reszketett. Lenyugtatták, (mint kiderült az écsanyja ott nővér), és elszenderedett. Én közben a helyzetemen rágódtam, mi lesz. A srác is túlélte, na de hogyan?! Közben semmi információt nem mondtak, hogy mikor akarják széttrancsírozni a karrieremet, olyan kényelmetlenül éreztem magam. Majd jön az esti vizit, majd ott minden kiderül, egy baráti csevegés mellett megbeszéljük az elkövetkezőket – gondoltam. Jött is a vizit, de semmit nem mondtak, csak egymással dumáltak, csak annyit értettem, amennyit addig is tudtam, hogy repedés, csavar. Azért nagy nehezen kihúztam belőlük, hogy reggel kilenckor lesz a nagy esemény. Faja, jobb lett volna mégsem megtudni... Éjfélig vagy tizenegyig volt szabad enni, inni, ezzel nem volt gond, úgysem bírtam enni. (nemtudom melyik nap történt, de adtak kockasajtot. mindenfajta sajtot szeretek, megpróbálkoztam ezzel is, hogy csak legyen már valami a hasamban, de olyan volt mint a malter vagy nemistudom, szörnyű). Nem aludtam valami nyugodtan, pedig nem volt semmi nyöszörgés, halál egyebek. Igaz, az ágyamat nem tudták vízszintbe állítani. Reggel hatkor már ébren voltam, vártam a kivégzőosztagot. Szegény mellettem fekvőt megszabadították a csöveitől, már teljesen jól volt, leszámítva, hogy még nem pisált a műtét óta. Ez nagyon nagy baj, mert ha nem pisálsz, akkor valami bajod lehet, ezt megelőzendő, jön a katéter. Már mindenki mondta neki (apu,anyu,nővérek), hogy mindegy mennyit, csak valami legyen már, mert nem lesz jó vége. Gondoltam, ha nagyon nem megy, én is győzködöm egy kicsit, akár még pisálok is helyette, csak nehogy megkatéterezzék ott nekem a műtétem előtt két órával! Szerencsére erre nem került sor, sőt haza is engedték nyolc körül. Olyan volt, mintha feladták volna az utolsó kenetet, aztán otthagynak, hadd legyen még egy utolsó órám átgondolni az életemet.
A műtét
Jött egy nővér, hozott nekem divatos műtős ruhát - ami kb. pont nem ért le a csípőm alá - , sapkát és egy fél kiskörömnyi kék tablettának a felét (nem, nem viagra volt), hogy egy korty vízzel vegyem be. Miez? Nyugtató, hogy ne idegeskedj nagyon a műtét előtt. Ettől nyugodnék meg? Akkora, mint egy homokszem! Mindegy, beszedtem. Csak később derült ki, hogy mennyire működőképes kis cucc volt. Csodálatos dolog is lehet a kémia, kár, hogy nem értek hozzá. Átöltöztem a szexi ruhámba, és vártam a szállítót. Persze, hogy az agyontetovált rocker jött értem. Előrelátóan kivettem a kontaktlencsém, merthogy egy kézzel nem megy majd, és szemüvegben virítottam. Ezt levetette velem. De, mondom, nem látok. Naés, táncolni akarsz közben?! Igaz. Na, ide feküdj! Odaültem. Feküdj! A kezemet operálják, nem ülhetnék? Feküdni kell! Najó, lefeküdtem. Úgy takart be, mintha valami magatehetetlen beteg lennék, akit innen egyből a koporsóba tesznek, kicsit túlzásnak éreztem, de biztos így kell csinálni. Elindultunk, végigtolt az egész kórházon, közben dumáltunk. A zenéről, meg hogy dobolok, milyen, tényleg próbált nyugtatni, miután mondtam, hogy nagyon parázok. Ezt mondjam majd bent a műtőben is, és olyan cuccot adnak, hogy két perc alatt berúgok tőle. Na, az jó lenne. Azért ilyen poénokat is eleresztett, hogy: „Ne aggódj, A. az nagyon jó doktor, majdnem minden második operációja sikerül!” HA-HA. Na, megérkeztünk a műtők előtti folyosó elé, ahol átfeküdtem egy másik ágyra, amire egy jó nagydarab pacák épp leszíjazott, és ezt kérdezte a rockertől: „Őt hoztad a kasztrálásra?” Tudtam, hogy csak viccel. HA-HA. Jobban aggasztott ez a szíj téma, nem menekülök sehova, miért kell, még el se kezdtük? Kell. Jó. Ezek után beljebb gurultunk egy helységnyit, a folyosóra. A folyosóra, ahol a dokik maszkban az autóhiteleikről beszélgettek… Jött az enyém is, Dr. A. , és mivel még mindig semmit nem tudtam, mi is fog történni, most letámadtam, amennyire engedte a szíj. Lerázott kb. imigyen: „Az altatóorvos mindent elmond majd.”, aztán elment mosakodni. És jött értem az altatóorvos a segítőjével, bevittek az előkészítőbe. Már kezdtem is, hogy félek, izgulok, milesz, egyebek. Erre a szemembe nézett, és teljesen nyugodtan elmondta, hogy mindenről szólni fog, mindent elmesél, én csak feküdjek szépen nyugodtan. Valóban így volt, és bár ez egész közeg olyan nyugtalanító volt, mégis meg tudott győzni. Az is igaz, hogy gyönyörű, nagy barna szemei voltak, beleszerettem. Sajnos az arcát el kellett takarnia ugye, de mégis. Először a bal kezembe szúrta be az infúziót, miután elmagyarázta, hogy kell az nekem, de olyan finoman, hogy csak a kezének a simogatását éreztem. Közben nyugisan beszélgettünk, és az asszisztens ilyeneket kérdezett, hogy akkor négyes tű legyen-e, meg hasonlók. Ezután jött a komolyság! Először frankón elmondták, hogy most a jobb hónaljamba beszúr egy tűt, és idegeket fog vele keresgélni. De segítenem kell, szóljak mikor hirtelen zsibbadást érzek, semmi más nem lesz. Aha, persze, egy tű lóg ki a hónaljamból, idegeket keresgélnek, és nem fog fájni, naja. Annál meglepőbb volt, hogy tényleg nem éreztem semmit! Addig, míg meg nem találta az ideget. Ha nem lettem volna lekötve, még az ablakon is kiugrok. De nem a fájdalom miatt, mert az most sem volt, csak nagyon hirtelen végigzsibbadt a kezem, végigfutott rajta, aztán megállt a kisujjamnál. Mondták, hogy nagyon jó, megvan, ügyes vagyok, csak ne ugráljak, elég, ha szólok. Ezzel eltöltöttünk egy kis időt. Érdekes volt, hogy semmi nem járt a fejemben, az aggódás, meg minden más eltűnt, annyi volt, hogy csak nyugodtan feküdjek. Merengésemből ez ébresztett: „Oké, ez kész, így tartsd, mert egy kicsit vérzik.” Nem aggódtam, komolyan. Vártunk 10-15 percet, hogy rendesen hasson az érzéstelenítő, aztán a végállomásra érkeztünk, a műtőbe. Még kicsit megijedve meséltem, hogy a hüvelykujjamat, tudom mozgatni, nem lesz-e ebből baj, a válaszon, miszerint: „Nem, semmi gond”, jót nevettem. Megint át kellett feküdnöm egy másik ágyra, jóvolt, mászok át, közben az infúziócsövem beakadt a két ágy közé, hárman ugrottak, hogy várjál, óvatosan. Röhögtem. Közben figyelmeztettem őket, hogy nekem a jobb csuklómat kell műteni, nehogy elfelejtsék! Na, sikerült elhelyezkedni, lekötötték mindkét kezem, a törzsem, a lábam. Ez utóbbit nem biztos. EKG-pamacsokat is aggattak rám. Pont láttam a lámpa tükréből a sérült végtagot, szóltam, hogy menjünk már arrébb vagy 10 centivel, jött a szokásos tömör válasz: „Nyugi, semmit sem fogsz látni.” Milyen igaza volt! Gondolom elkezdték, én békés álomba szenderültem. Így keltettek fel: „Peti, kérsz még fájdalomcsillapítót?” Azt se tudtam, hogy eddig adtak, de az agyam reflexszerűen működött: „Akkor még két unicumot!”. Az igazság az, hogy nem tudom ki is mondtam-e, vagy csak ez ilyen vízió volt, de akárhogyis az egész kalandnak az egyik legszebb momentuma volt számomra. Mindenesetre belémtoltak még kb. fél liter valamit, és én elégedetten zuhantam vissza a delíriumba. Azután rámraktak egy oxigénmaszkot, bizonyára a vége felé jártunk, és próbáltak észhez téríteni. Közben valahol még egy olyan kép is keletkezett, hogy egy kb. 12 collos fekete-fehér kistévén nézem, ahogy a kezemmel ügyködnek. Így lett vége: „Készen vagyunk, vihetitek!” Mintha egy darab hús lennék, és ebben a szellemiségben a mellkasomra hajították a kezemet (teljesen piros volt), egy hegyoldalnyi kötéssel. Búcsúzóul még megköszöntem a közreműködést, megígértem, hogy a lányoknak küldök virágot, és vidáman (bár elég fáradt voltam az egy órás mély alvásom után) integettem. Fogalmam sincs, hogy kerültem vissza a szobába, hogyan öltöztem át. Telefonáltam egyből pár embernek (anyu,apu,tesó,pár koleszos arc, de nem emlékszem, mint ahogy arra sem, hogy miről beszéltünk), hogy még élek, semmi baj. Mindenesetre a rommá szedált kis agyam még repülni akart, nem ellenkeztem, beraktam a Blues for the red sun-t, és aludtam.
Zárszó
Még aznap jött Vitya-Szán, nagy meglepetés volt, és nagyon jól esett, jött Anyu is, az összes kaját, amit hozott, Vitya ette meg. Ekkor kb. négy óra felé járt az idő, és kezdett rettenetesen fájni a kezem, annak ellenére, hogy még mindig nem tudtam megmozdítani. Kiderült, hogy úgy dél körül gipszbe kellett volna tenni, miután pótolták, a fájdalom elmúlt. De az biztos, hogy ilyen kínt még nem éltem át, el se tudjátok képzelni. Este 11kor már az össze ujjamat meg tudtam mozdítani. Most se aludtam jól, az ágyam még mindig megdöntve, nem ettem már vagy 24 órája, valamiért nagyon aggódtam, szorongtam, már mentem volna haza. Hajnal négy körül kértem egy fájdalomcsillapítót, talán ezért tudtam aludni még két órát. Nem mertem szarni, mert a bal kezemből még kiállt az infúziós tubus, és féltem, hogyha törlés közben beleakad a wc-deszkába, akkor az milyen érzés lesz. Vártam, míg kiszedték a tubust. Kötéscsere is volt. féltem, egy kicsit fájt, viszont nem is mertem odanézni. Jött értem a család, megkaptam a papírjaimat, elláttak információval, és hazamentünk. Roppant érdekes volt egy kézzel csinálni mindent, fürdés, cipőkötés, az ember el se tudja képzelni, míg ki nem próbálta. Volt még gipszcsere, kétszer, varratszedés, gyógytorna, de ezek nem voltak olyan érdekesek. Gipsszel tök jól lehet puskázni! Végeredményben úgy néz ki, minden rendbejött, ami még nem az is menni fog (pl. a csocsó még mindig nem megy a régi szinten). Még 2012 áprilisban lesz az utolsó röntgen, aztán kész.
Nem szeretnék senkinek se rosszat, de egy ilyen kórházi látogatást a parázással, a széteséssel, a nyugtalansággal együtt mindenkinek ki kéne próbálnia szerintem. Bár én is kihagytam volna az egészet, azért fantasztikus élményekben volt részem, igaz, nem szeretnék többet ilyeneket, de tényleg érdekes dolgok történtek.
